Újra Arlón jártunk, azaz túlélői vagyunk a XIX. Hellness Hétvégének!

Andóca: Két nap stabil rock, metal, amiről 18 zenekar gondoskodott, valamint a csodás festői táj, a remek társaság (velük csak az ehhez hasonló eseményeken sikerül összefutni) várt a hellnessesekre.

Úgy gondolom, hogy teljesen felesleges részleteznem, hogy mennyire készültünk erre a fesztiválra, hiszen a zenevilag.net rendszeres követői, már olvashatták az előző évi beszámolónkat (első nap, második nap) és emlékezhetnek rá, hogy menthetetlenül beleszerettünk a helybe a fesztivál feeling-es hangulatába. Így nem is volt kérdéses, hogy az idei nyarunk egyik fő eseménye is az arlói tóparty őrület lesz.

Nos, a tervezetnél kicsit korábban sikerült kiérni a tett helyszínére és átvenni a számunkra már jóval a feszt kezdete előtt lefoglalt 4 személyes, felújított faházikót, majd első utunk a tóparthoz vezetett.

A kiadós strandolás, cimboráink üdvözlése után hamarosan a Pango Alkesz hangolására lettünk figyelmesek. Ügyesen, kis időn belül be is lőtték a cuccokat és az alpárian mocskos zenét művelő brigád teljesen felpörgette az amúgy is jó kedvemet. Tökéletesen éreztem magam rég nem látott barátaim társaságában és örömmel fogadtuk Alkeszék egyik könnyen megjegyezhető refrénrésszel megáldott „Seggből szájba” c. szerzeményét. Igen jót szórakoztunk és perverzmód mindannyian élveztük a zenekar megfogó dalszövegeit.:)

Közben a nyíregyházi Nigromantia négyes fogata is befutott, akiket iszonyatosan vártam aznap, ugyanis az egyik kedvenc zenekarom. Szeretem a Nigro által játszott melodikus death metalt és a 2012-ben megjelent, Inherited Burden c. album a favorit lemezek közé tartozik.

Profin tolták a dalaikat, és faszántos programmal érkeztek. Valamennyi kedvenc matéria elhangzott, köztük a lemez címadónótája is az Inherited burden,továbbá a At the edge of sanity, a Point of no return és az Art of killing is… Ment az őrület ezerrel, legalábbis részemről… Iszonyat örültem a fiúknak!

Krisz kiváló frontember, remek ordíbátora a csapatnak, bejön a technikája. Nagyon jól kezeli a hangját; simán vált a mélyhörgésből a károgásba, és nem utolsó sorban remek kiállása van. A két bárdista, Péter és Dávid szintén szuperül hozta a fejletépős riffeket, és az impozáns szólórészeket... Valami hihetetlen jók voltak. Gergő is dinamikus formában volt. Karakteres, jó dobosnak tartom, szeretem a játékát hallgatni. Szóval, nem okoztak csalódást és baromira élveztem, hogy hosszú idő után újra láthattam, hallhattam a csapatot élőben aprítani. Szép volt fiúk!

A nyíregyházi csibészek kaszabolása után - egy kis barátolással, pálinkával, sörrel szépítve a feledhetetlen pillanatokat - figyeltük a miskolci Solidmen beállását. Kis időn belül a húrok közé csaptak és egy laza táncikálós, több mint fél órás programmal fokozták a fesztiválon már beszerzett jó hangulatot. Jó volt látni a srácokat. Nyerják Gábor gitárost legutóbb a Mytra színeiben láttam, amely egy teljesen más kategória, de ebben a formációban is jól mutat, valamint igen tetszetős volt a frontember, Oláh Róbert, aki kirobbanó energiával mozogta be a színpadot. Teljesen helyén volt produkció és a hangzás is baráti volt, kellemes volt lazulni szerzeményeikre. A koncertjük az idén megjelent “Csirkék, kutyák, emberek…” c. lemez dalaira épült,és azok akik kihagyták a Solidment, a következő linkre kattintva: http://solidmen.hu/cskemp3.zip belehallgathatnak, hogy miről is maradtak le… Remélem jövőre is találkozunk!

Tovább meséljen Feca!

Feca: Mire a Mötley True nevű Mötley Crüe tribute csapat a húrok közé csapott, már sikerült az előzőekben ecsetelt baráti találkozásoknak köszönhetően egy jókora adagnyi agysejtet kinyírni. A koncertet is csak félig-meddig néztem, ugyanis közben tovább folyt a dumálgatás, és az újabban érkezőkkel való pacsizás. Hála az égnek, ez egy olyan fesztivál, ahol majd mindenki mindenkinek a cimborája. :) Pedig még csak másodjára jártunk arrafelé…. Amit láttam a LA glamsterek megidézéséből, az kimondottan tetszett. Az igaz, hogy kinézetben és kiállásban lenne hová fejlődniük, de a klasszikus Crüe dalokkal nem igen lehet tévedni. Ezeket pedig bizonyám jól tolta az öttagú gárda. Az olyan dalokra, mint a “Girsl, girls, girls”, a “Kickstart My Heart”, vagy a “Dr. Feelgood” minden ‘80-as évek metaljáért rajongó csak is hálás lehetett. Koncertjükre már lassan gyűltek a színpad elé az emberek, bár azért tolakodás közel sem volt. :) (Árulja el valaki, jól rémlik, tényleg volt a “Without You”?)

Az események eléggé felgyorsultak, hiszen megjöttek a Helland-es barátaim/földijeim (Czébely “Csibe” Csaba és Balázs Laci), akikkel nagyon jól esett elbeszélgetni, és természetesen az Arlón elmaradhatatlan - mi több, általánosan elfogadott - sör/házipálesz kombó is tovább gyilkolta az agysejteket.

A Cadaveres-es tagokat magába foglaló Bloodiest-et korábban nem ismertem, és bevallom, a hallottak alapján továbbra sem lesznek szívem csücskei. Bár ebben közel sem a zenekar a hibás. Ők aztán rendesen odapakoltak. Amikor az első dal vége felé a színpad elé kerültem csak bámultam, hogy miféle maszkban tépik ezek a húrokat… Szó se róla, tetszett ez az egyszerű, de nagyszerű horror maszkos látvány, amit remekül egészített ki a háttérben kihúzott zombis molinó. A koncert közben Körmi (itt egyszerűen csak Carra Gigante) által felaprított káposzta is egy érdekes színfoltja volt a bulinak. Mintha valamiféle hússzármazék is lett volna a bárd alatt, bár erre nem mernék megesküdni. Egy szó, mint száz, a Bloodiest egy ütős koncertet adott és csak ajánlani tudom őket a modernebb (semmi ‘core) zúzós zenék kedvelőinek.

A Helland tavasszal megjelent bemutatkozó nagylemeze egy remek cucc, így az ő fellépésüket már nagyon vártam. Már amiatt is, mert eddig a sors minden esetben úgy hozta, hogy elkerültük egymást. A négytagú csapat, ha nem is a lemezen ismert sorrendben, de fullra eljátszotta a teljes anyagot. Annak kimondottan örültem, hogy koncertjük alatt jó pár érdeklődő a színpad közelébe merészkedett, sőt, volt köztük olyan is, aki ismerte a dalokat. Ami nem csoda, hiszen a “Hellness” című nagylemez (milyen már az ehhez a Hellness hétvégéhez illő albumcím?) szerzeményei közt akad jó azonnal agybaégően fogós. Ilyen pl. az “On Your Knees”, “21st century”, vagy a slágeresebbnek is nevezhető ballada, az “I Walk No Line”. A legütősebb számomra mégis a “Man On The Ledge”, ellentétben a több fórumon is kedvencnek jelzett “Vertigo”-val.

Az egész hétvége fellépőire jellemző volt a színpadi jókedv, ami számomra fontos összetevője egy fasza koncertnek. A Helland-es srácokból ketten is megjárták a Pokolgépet, és többször volt is hozzájuk szerencsém korábban, de meggyződésem, hogy ilyen jókedvűen, ilyen felszabadultan nem játszottak akkoriban. Amúgy mindegyik tag 1-1 igazi egyéniség, akik hangszereikkel is remekül bánnak. Balázs Laci pedig előttem már 24-25 éve bizonyította szülőföldünkön, hogy mekkora torka van. Örülök, hogy láthattam őket! :)

A magyar Scorpions Tribute alatt még javában tartott a partyzás, így őket csak épphogy meglestem. Alapvetően egy dologgal volt bajom, és ez az ének. A többi hangszeres szerintem jól hozta a németek témáit, de az énekes srác - mégha megjelenése hasonlított is Klaus Maine-re - nem tudta pontosan hozni a várt minőséget. Ellenben így bőven 10 óra után, elég sokakat oda sikerült vonzaniuk a pódium elé. Mondom, az ismert Scorps' dalokat a ritmusszekció jól vezette elő, és a szólisztikus részek is rendben voltak. Persze a legnagyobb tombolás - legalábbis amit én láttam belőlük - a “Rock You Like A Hurricane”-re történt, ami legkevésbé meglepő, hiszen a dalt lehet, hogy még az is ismeri, aki messzire kerüli a germánok zenéjét.

Az Alkoholica nevű ‘Talicska tribute-hoz még nem volt szerencsém korábban. Őket már elejétől végig néztem, mert érdekelt mit képesek kihozni magukból. Azt tudtam, hogy a csapat már hosszabb ideje létezik, amiből már vakon arra következtettem, hogy jó produkció részesei lehetünk majd. Elsőre lelőném azt az egyszem negatívumot, amiről muszáj szót ejtenem. A szólókat szerintem a hallottaktól jobban is eltolhatták volna, hiszen ezeket a klasszikusokat csakis úgy szabad lejátszani, ahogyan azokat anno lemezre préselték.

Viszont, ha ezen túllépünk, és a nézők zöme - az aznap leglátogatottabb koncsertóját adták a srácok - baromira nem foglalkozott ezzel, és csak sodródott az ismert dallamok szárnyán. Fábri Laci énekes/ritmusgityós tisztára úgy nézett ki, mintha James Hetfield ‘90-es évekbeli énje jelent volna meg. Gondolok itt a kiállására (tudod, az a görnyedten éneklős), a pózokra és az énekstílusra egyaránt. Ahogyan azt illik, egy jóféle best of-fal túrták fel a színpadot, és ki az az alkohollal némileg feltuningolt metal fan, aki nem headbangelne egy óriásit a Master, az Enter Sandman, a From Home… dalokra? Még balladáztak is a “Fade To Black” képében. Azt, hogy ráadásban a közönség miért a “Whyskey In The Jar”-t kérte pl. a Blackend helyett, azt nem tudom megérteni, de ez történt és ez után a srácok le is vonultak, hogy átadják helyüket a napot záró Sunset Purple nevű Deep Purple feldolgozás zenekarnak.

Akiket viszont már csak a házunk bejáratából fülelgettem, miközben érdekfeszítő beszélgetést folytattam egyik ritkán látott kedves barátommal. Az tuti, hogy a “Lazy”-re felkaptam a fejem és az is megmaradt bennem, hogy a “Smoke On The Water”-rel zártak (és talán a kedvencemmel, a “Highway Star”*-ral nyitottak), viszont arról már nem tudok nyilatkozni, hogy mennyien nézték őket, és milyen volt a színpadi megjelenésük. Emiatt elnézést is szeretnék kérni emiatt a srácoktól, hiszen ritkán szoktam olyan csinálni, hogy nem nézek meg egy koncertet, de ez most így alakult. A távolból hallottak alapján zeneileg nem volt gond a produkcióval. Aztán ahogy lecsengtek az utolsó hangok, úgy vonultam én is nyugovóra, hogy rápihenhessek a másnapi hellness-re.

Andóca, Feca