Petőfi Rádió – Nagyon zene

Régóta rágódom azon, miért nincs egy olyan rádióállomás, amit 2 percnél tovább tudnék hallgatni? Miért kell az összes csatornán kétszer végigszörföznöm, hogy olyan számot találjak, amit végig is tudok hallgatni. Velem van a baj, túl speciális igényeim vannak, vagy az hazai állomások tényleg ennyire gagyik. Időnként valahogy egy szlovák rockadót el tudtam csípni, ahol meglepetések meglepetésére csak olyan dalokat játszottak, amiket szeretek, de aztán az autó kitért a rádióhullámok hatósugara alól, így maradt tovább a keresgélés. De leginkább a Bartókon pihentettem a fülemet, ahol nincsenek idegesítő szignók, harsány reklámok, a speakerek karattyolása alatt nem szól idegesítő háttérzaj, és a zenében is állandó a minőség. De ezt inkább kényszermegoldásnak nevezném. Mert a komolyzenéhez nyugalomra és sok időre van szükség. Az autózásnyi időtávok pedig nem mindig telnek hosszú békességben. Aztán máskor inkább be se kapcsoltam a rádiót, vagy a saját cédéimet hallgattam, de azt meg macerás folyton cserélni, vagy mindig már a kocsiba jutott eszembe, hogy a rádiózásból semmi jó nem jön ki úgyse.

Sokan dicsérik a Gazdaság Rádiót, ahol ha a hírek elfogynak, folyamatosan jó muzsikákat tolnak. A baj csak az, hogy ez vagy éjszaka, vagy hajnalban következik be, különben pedig a tőzsde állásáról szóló jelentés , egy gazdasági elemző vagy valami nagyon izgalmas hír között csíphettél el jobb nótákat. Aztán itt van a kicsit sznob Jazzy, az igényes emberek adója. Ami ugyan az eddigi palettához képest valóban tartalmasabb szórakozást kínál, de néha azt érzem, egyedül a stílus megválasztásában jellemzi őket ez a fajta igényesség. A zenei kínálatunk nem túl nagy, és valamiért nem is a szakma legjobbjait választják ki. A slágerrádiókról annyira nem írnék sokat, apám nevében köszönöm az összesnek, hogy vannak. Végülis így utólag nem nehéz megmondani, mik voltak 30-40-50 és lassan 60 éve a legjobb témák. Ezeket rendre meg is találják, csak azt sajnáltam, egy adó sincsen, aki ma is utat tudna mutatni a hallgatóknak.

Erre jön a Petőfi „jó ebédhez szól a nóta” Rádió, a mulatós és gagyi magyarokat játszó, poros állami adó, és valami olyat tesz, aminek már nagyon itt lett volna az ideje. Egy adó, amelyik fittyet hány az egész beporosodott, mellézenélő magyar rádiópalettára. Amelyik nem foglalkozik azzal, hogy a többiek mit és hogyan csinálnak, és olyan zenéket kezd játszani, amilyet sehol máshol nem hallhatunk. A Petőfi megkeresi azokat az előadókat, akik egy mai slágerrádióban szerepelhetnének, mert mint kiderül: vannak ilyenek is. És amit még jobban becsülök, végre teret ad az eddig mellőzött, de őszinte és tökös zenéket játszó magyar együtteseknek. Mert eddig az igazi mondanivalóval rendelkező, nem elsősorban kétnapos slágerekre gyúró együttesek csak akkor kerülhettek be a rádiókba, ha hajlandóak voltak megtagadni magukat. Ha a menedzserük elhitette az állomás vezetőjével, hogy igazából ez a zenekar is beáll a könnyen emészthető hangok sorgyárába, és ezentúl, ha úgy fütyül a szél, előröl hátra fésülik majd a hajukat, és szívesen adnak majd hétvégenként 40 playback fellépést is. És akkor a zenekar eldönthette, hogy a rádióban akar-e szerepelni, vagy inkább megmarad annak, ami. Viszont most ott van a Petőfi, akinek nem kell benyalni, ahova nem kell menedzser, mert a szerkesztőknek fülükben dobog a szívük, és az ízlésük is a helyén van. És végre az igényes magyar könnyűzene oda kerül, ahova való. A Kispál, a HS7, a Tankcsapda, az Amorf, az Emil és a Hiper együtt játszik a U2-vel, Mobyval, az R.E.M.-mel, Jamiroquai-al és a Gorillazzal. Kicsit olyan a helyzet, mintha egy kurva jól sikerült Sziget Fesztiválra mennék ki a Nagy Színpadhoz. A fesztivál azonban olyannyira jól sikerült, hogy a külföldi és a magyar elit aránya teljesen kiegyenlítődött.

Nagyon zene, ez a rádió szlogenje, és céljuk elsősorban a 18 és 39 év közötti korosztály meghódítása. Ezzel szerintem nem lesz gond, és azon se lepődnék meg, ha a diszkó és slágerrádiók hallgatói lassan átszivárognának az állami adóhoz. Ahol végre nem tátong akkora lyuk a valóság és a zenék között, mint máshol. A Zenevilág.net ezennel befogadja családjába a Petőfi Rádiót. Aki teheti, tekerjen a 94.8 MHz-re, és lazítson bátran hosszú perceken keresztül.

Senki ne feledje; szerdán (június 13-án) a katowicei stadionba játszik a Pearl Jam. Előzenekar a kis-Linkin-Park. Aki megmondja, miért mutogat ki a gitáros mindig a közönség soraiba, kap egy piros pontot.

Kevés olyan autentikus cigányzenekar van, amelyik azután is meg tudja őrizni tisztaságát, miután igazán népszerűvé vált. A sok utazás, a külföldi vendégszereplések, a népes rajongótábor és a nagy gázsi általában a zene rovására megy. Sokan elfelejtik, honnan jöttek, hova tartanak. És az, ami egykor a hangszerek kíséretében őszintén rezgett a torokban , idővel megkopik, és egyre hamiskásabban szól. A Parno Graszt szerencsére az a csapat, amelyik meg tudta őrizni azt a kedvességet, azt az egyszerűséget és vidámságot, ami zenéjüket leginkább jellemzi. Ez a banda eszelősen szerethető, és pont azért, mert nem akarnak mások lenni, mint akik. Nem akarják hagyományörző cigánydalaikat túlcifrázni, mert tudják, mekkora energia lakik fülbemászó dallamaik letitsztultságában. Koncertjeik alkalmával megelevendik a vidéki kocsma pálinkaleheletű hangulata, zörögnek a szekerek, nyílnak a bicskák és suhognak a falevelek. Amikor először hallottam őket, nem tudtam betelni a látvánnyal, a zenészek szendvedélyesek, a szemek izzanak, az énekes asszonyok csípői ringanak. Ha némajáték lett volna, akkor is elnéztem volna őket órákig. A kannás egyszerre két kannán játszik, a szájbögő futamok megunhatatlanok, a dalszövegek klasszikusok, a taktus pedig előbb utóbb bárkit táncra perdít. A Gödör oszlopaiból garantáltan erdőt varázsol a Parno Graszt, nem kis cigánymulatsággal...

Újra támad a rock. Május 4-én, bécsben koncertezett a Wolfmother egy Arena nevű kiszuperált underground helyen.

Igazi ritkaságnak számít itthon, hogy élvonalbeli és befutott jó rock zenét játszó együttes lépjen fel. Ezért nagy öröm, mikor testvér városunkban, az osztrák fővárosban egymást váltják a jobbnál jobb nevek. Így történt ez most is. A kultúrális élményre és utazásra áldozó rajongók két koncert közül választhattak. Amikor hevesen érdeklődtem, hogy lesz-e jegy a Wolfmother-re, a kedves srác csak annyit mondott, garantálja, hogy lesz jegy, mert van egy versenytársuk, a White Stripes. Heh. Nos, a sznobok, biztos arra mentek, mi inkább a Wolfmothert néztük meg.


(A Woman alatt teljesen megőrült a közönség...)

A koncert igazi osztrák minőség volt. Pontos kezdés, kevéssé fullasztó telt ház és nagyon jó koncert. A zenekart a korábban csak egyetlen lemezük alapján ismertem, amiről hallgatva azt gondoltam, jó-jó, de azért lehetne ütősebb is. Ennek ellenére felesleges lett volna végleges véleményt kialakítani róluk, mert mint mondják, az ember lakva ismerszik, hát ez igaz zenére is, ami meg koncerten ismerszik. A végső benyomást jó, ha élőben szerzi meg az ember.

Szerencsére a koncertjük akkorát ütött, hogy még két napig csengett a fülem utána. A zenekar 3 tagú, ausztrálok és nagyon jó zenét játszanak. A felállás: testre simulós cica nadrágban gitáros-énekes, egy basszeros és őket húzza egy dobos. A basszus gitáros gyakran gyötör egy old-school szintit is.
A kezdés akkor jó, ha erős. Kijött a 3 tag, egyből keményen a húrok közé csaptak. Egyrészről a gitárban hihetetlen erő van. Tulajdonképpen csak a dob meg a gitár elvinné az egész zenét, mintahogy ez többször elő is fordult a koncerten, mivel a basszeros gyakran szintizett.   Amint megpengeti a csávó a gitárját, leszáll az ember haja és ráadásul a telt hangzás mellett profin szól a cucc. Másrészről az énekesnek király és erős hangja van. Amint elkezdett énekelni rögtön lehetett érezni, hogy ezek a csávók jófajta zúzást fognak csinálni. A frontember hangjában hatalmas erő van. A mély hangok profi kitartása mellett még a sikoltozása is tiszta volt.

A koncert kb. másfél órás volt, lényegében eljátszották az összes számukat. A közönség hiába próbálta volna visszatapsolni őket, úgyse lett volna több szám amit eljátszhattak volna. Az élmény nagyon jó volt, szétzúzták a házat és zenéjük élőben mégjobb, mint cdről.

Június 7-én Szakcsi Lakatos Béla lesz a Dresch Quartett vendége a Millenáris Parkban.
    Érdekes lesz, hogyan tud majd a kiváló zongorista Dresch Mihályék egyedi zenei világába bekapcsolódni. Bár két zseniális muzsikus találkozik csütörtök este, ez nem mindig elég a sikerhez. A döntő kérdés az, hogyan érti majd meg egymást a két szólista. Szakcsi Lakatos hogyan veszi majd fel Dreschék zenéjének sajátos lüktetését. A Dresch Quartett egyik legnagyobb erőssége, hogy a banda tagjai nagyon tudnak egymásra figyelni, a koncentrálás ilyen magas foka azonban mégsem megy a szólók rovására, hanem inkább segíti azokat. Vagyis a zenekar mindig szinte tökéletesen követi le a szólista adott hangulatát. Kíváncsi vagyok, hogyan hangolódik majd rá a főképp standard jazzben jártas Szakcsi Lakatos, arra a zenei atmoszférára, ami annyira jellemző a népzenei töltöttségű Dresch-dallamokra. Nem mintha a billentyűs nem lenne jártas a magyar zenében, csak valahogy mégis másképpen éli meg, mint a szaxofonos, és aznap este közösen kell létrehozniuk valamit.
    Kérdés, hogy hasonlóan fületbizsergető találkozásnak lehetünk-e majd tanúi, mint amikor a quartett Archie Sheppel találkozott, vagy egymás melletti elzenélés lesz, mint Chicho Freemannel. Szakcsi Lakatosnak némi segítséget jelent majd, hogy a zenekar cimbalmosával, Lukács Miklóssal kettesben is szokott játszani, így nem kell a legelejéről kezdeni a barátkozást. Aki a parkba ellátogat, annak kívánunk jó szórakozást! A koncert este nyolckor kezdődik.