Szeretem a Hegyalja Fesztivált! Kedvesemmel igyekszünk minden évben jelen lenni ezen az eseményen. Az esti koncertek alkalmával begyűjtött fáradtságot nappal a Tisza partján, vagy Tokaj kedves, kellemes belvárosában lehet remekül kipihenni.

Idén is szerettünk volna jelen lenni a fesztivál mind a négy napján, de erre most nem adódott lehetőségünk. Egy napot viszont mindenképpen be akartunk iktatni nyári programjaink közé és ez a nap egyértelműen a Slayer Hegyaljás fellépésének a napja volt.

Kárpátaljáról Tokaj mindössze 100 km-re található, de tömegközlekedéssel hét órába telt a feljutás a fesztivál helyszínére + jegyváltás + sátorállítás a tűző napon (40 fok árnyékban). Ezen körülményeknek „köszönhetően” sikerült lemaradnunk a Szizsó (ex-Carmen – tudjátok, Kis malac, kis malac engedj be!) által vezetett Partyzan koncertjéről.

A közvetkező előadás, amit elejétől volt szerencsénk végignézni a felvidéki Rómeó Vérzik koncertje volt. Én személy szerint nem vagyok nagy kedvelője a zenekar által képviselt stílusnak, bár azt elismerem, hogy amit csinálnak, annak minőségére nem lehet panasz. A tavalyi év folyamán egy erős albumot tett le az asztalra a csapat, de a mostanában uralkodó zenei dömpingben és a másféle zenei orientálódásom miatt mélyrehatóbban nem volt alkalmam kiismerni a korongot. Sajnos a korábbi lemezeikkel is hasonló a kapcsolatom…

Amúgy pedig nagyon jó kiállás és feeling-es előadásmód jellemzi a csapatot. A bődületes kánikulában is bemozogták a színpadot. Igaz, annyira nem, mint más korábban látott bulijukon tették, de ugye – ők is hús-vér emberek és a klíma sem volt a legkedvezőbb az erőteljes testmozgáshoz. :)

A kezdetben alacsony nézőszám a koncert végére erősen megszaporodott, így alapvetően elégedetten fejezhette be buliját a banda. A vége felé még 3 önkéntes hölgyet is a színpadra invitáltak, hogy táncoljanak kicsit a publikumnak.

A Pepsi-színpad következő fellépője egyik huszonéves-kori kedvencem, az Akela volt. A szokásos 20perc alatti színpad-átépítés alatt sikerült legurítani 1-2 söröcskét, ami a nagy hőségben elég gyorsan távozott is a szervezetből – izzadtság formájában. :)

Az Akela-ra visszatérve… Az utolsó általam rommá hallgatott album a Fekete Bárány volt. Az ez után készült lemezek nekem már nagyon egysíkúnak tűntek és erősebb nótákat sem tudnék kiemelni róluk (talán csak az ironikus szövegű „Menny a Pokolba”-nt).

A koncert szerencsére az korai (első 4 album) dalokra építkezett, aminek én, szívem szerint, nagyon örültem. Sajnos az első néhány dalban a hangzás eléggé el lett cseszve (csattogó basszus, gyengén hallható ének), de az előadás közepe tájára helyre állították a technikusok.
A zenekart, természetesen Katona „Főnök” László viszi a hátán. Míg a többi zenésztárs egyszerű metal-öltözékben pompázott, addig ő fekete betyár gúnyában adta elő magát: táncolt, bokázott, grimaszolt, tekerős szirénát működtetett, vagy torkához nyomott kaszaéllel énekelt (Felkészültem a Halálra).

Sajnos a zenei produkció tekintetében találtam belekötni-valót. Pl. Piócás ember néhány alkalommal úgy elrontotta a dobtémákat, hogy elég volt visszatérni a normális ütemhez.

Szijjártó „Szuperman” Zsolt gitáros, viszont hibátlanul hozta az elődei által megírt témákat és kiállásában is Akela-ba illő fazon volt. A többiek szürke eminenciásként dolgoztak a színpadon – „jó munkásemberként”, annál nem többként.

Viszont az olyan dalok, mint a Rocker Vagyok, a Közeleg (ráadásban farkasgúnyával a tagokon), a Megkísértelek, a Fekete Bárány, vagy a Nekik Mondd! mind közönségkedvenc, így a publikum harsány Akela-Akela kiabálással adta a banda tudtára, hogy még mindig sok tagja van annak a bizonyos Falkának!




A Dalriada a „Szelek” album óta az egyik kedvenc magyar bandám. A magyar múlt történeteit, illetve mondavilágát metal-ba oltó csapat rengeteg kritikát kapott az utóbbi időben, miszerint eladták magukat (AMF kiadós szerződés) és bulizós folk-metalba váltottak, de én ennek semmilyen alapját nem látom. Az idei Ígéret, ha csak egy hangyafasznyival gyengébb is az Arany-Albumnál, attól még egy nagyon is szerethető, bikaerős korong.

A ’Hegy-es buli pont ennek az utolsó két albumnak a dalaira épült. Örömmel vettem tudomásul, hogy a soproni csapatot a koncerten kiegészítik a Fajkusz-banda tagjai, így téve autentikusabbá a produkciót.


Az első két dal kapásból két közönségkedvenc – a Szent László első és második része volt – az Arany János balladákat megzenésítő Arany-albumról, ami meg is adta a buli alaphangulatát. Igaz, már a koncert előtti nagybőgővel, brácsával és hegedűvel lenyomott 1-2 autentikus népzenei betét is rásegített erre.

A Dalriada elő teljesítményének évek óta Binder Laura, énekesnő a sarkalatos pontja. Komolyan mondom, hogy bírom a hangját, pedig nem egy erős torok, viszont élőben – leginkább a koncert második felében – botrányos falsokat hallhattunk tőle. Mindenképpen azt tudom ajánlani, hogy vegye igénybe egy énektanár segítségét, mert ez így a nívó rovására megy!

Visszatérve a koncerthez – Ficzek Andris, zenekarvezető és remek gitáros/énekes. Zeneileg sem igen hibázik, de a hangja az, ami kiemeli őt a magyar metal énekesek sorából. Karcos, erőteljesen süvöltő, táltosokat idéző orgánummal rendelkezik. Richmann Tadeusz nem tartom akkora ütősnek, mint sokan mások, de ettől még precízen, erőteljesen veri a bőröket. A „Leszek a Hold”-ban, mint lemezen is, vendégként a pódiumra lépett a Korpiklaaani énekese, Jonne Järvelä, hogy együtt énekelje a finn szöveggel megírt dalrészleteket.

Személy szerint örültem volna, ha a Bor Vitéz helyett az egyik kedvencem, az Ágnes Asszony hangzik el és a Nap és Szél Házának hiányát is szomorúan kellett konstatálnom az előadás végén. Viszont volt Walesi Bárdok, Ígéret, Kinizsi Mulatsága. A bulit pedig az új album klipes, Laurásan-hörgős dalával, a Hajdútánccal zárták.

A soproni fiúk mindenképpen jobb koncertet adtak, mint a két évvel ezelőtti Hegyalja Fesztiválon, de Laura hangjával mindenképpen kezdeni kéne valamit.

A Dalriada koncertje után úgy döntöttünk, hogy a Slayer kezdéséig tartó néhány órát pihenéssel töltjük el. Ennek oka a hőségtől és a bulizástól való fáradtság, valamint a kiszáradástól való félelem volt. :)

Tartottunk egy kis terepfelmérést, melynek során konstatálhattuk, hogy az eddigi fesztivál helyszínek közül hiányzik a Krisna-sátor, melyben korábban sok fesztiválozó megfordult. Ellenben lett MR2 színpad, ahol, a többi napon már itt lévő fesztiválozók elmondása szerint, blues, jazz, ill. más minőségi stílusban mozgó zenekarok kaptak fellépési lehetőséget, valamint a színpad melletti sátorban készültek az élő műsorok sok-sok interjúval megspékelve. A Pocoló-ban továbbra is meg lehetett pihenni az elfáradt fesztiválozóknak. Az épülő ’Hegy-szálloda miatt viszont feltúrták a korábban a Tisza-parthoz közel lévő, árnyékosabb sátorhelyeket (hiába a kibővített Hegyalja Kemping). Ezen kívül hiányoltam a kihelyezett szemeteszsákok számát. Főleg, a már említett Tisza part mentén.

Ételből, italból volt bőséges választék. Sőt, a koncerteken megéhezők egész tűrhető áron tudták csillapítani éhségüket.


Nos! A Slayer! Ők egyik gyerekkori kedvencem. Egy korai Metal Hammerben írták róluk, hogy ők a pusztítás Non plus Ultra-ja! Aki ezzel a kijelentéssel szembe mer szállni, annak egyszerűen elvitte a Sátán a hallását!

Idén már másodszor van szerencsém látni a csapatot. Első alkalommal a Megadeth-et mosták le a Papp László Arena színpadán. Most meg nemes egyszerűséggel szétrúgták a 25.000 néző hátsó fertályát.

Jeff Hannemann továbbra sem tudott a Los Angelesi négyessel tartani, korábbi betegsége miatt, viszont Tokajban a pesti bulival ellentétben nem Pat ’O Brian, hanem az Exodus bárdistája, Gary Holt helyettesítette őt. Nem is akárhogy! Persze Hannemannal az igazi a Slayer, de egy másik thrash-legendát látni helyette a színpadon, szintén örömteli pillanat a stílus kedvelőinek.

A mostanában bevezetett trióval (World Painted Blood, Hate Worldwide, War Ensemble) indítottak a srácok. Kerry King a szokásos láncos-bőrös öltözékében tolta a hallhatatlan riffeket, míg Tom Araya headbangelés-mentesen, de annál intenzívebb vokalizálással vette ki részét a produkcióból. Zárójelbe kinyit! A korábbi gerincproblémái miatt mozgás szegénységre ítéltetett Tommal csakis erősödött a Slayer amúgy is bivalyerős előadásmódja. Sokkal több energiát fordít az éneklésre és még pontosabban is bőgőzik, mint korábban. Zárójel bezár!

Dave Lombardo-t úgy jellemezte egy cimborám, hogy ő egy UFO! Az 50-es éveinek környékéán járó fószer olyan precizítással üti a bőröket, hogy azt ember el sem tudja képzelni ezeknél a sokszor darálós tempóknál. Tényleg hihetetlen volt hallani azt, ahogy verte a cájgját.

A setlist alapvetően a ’90-es Seasons In The Abyss-re építkezett, azaz egy teljesen Slayer klasszikusokkal teletűzdelt produkciónak lehettünk fül- és szemtanúi. Nekem négy dal okozott, finoman szólva is, kellemes perceket: a Hallowed Point és a Spirit In Black a már említett Seasons-lemezről, valamint a Silent Scream és a Ghost of War a South Of Heaven-ről. Főleg ez utóbbi felbukkanása libabőröztetett meg erőteljesen, hiszen álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt a dalt valaha is hallhatom élőben.

Ellenben nem volt South of Heaven és Raining Blood. Ez valószínűleg a hirtelen feljövő felhőszakadásnak és villámlásnak lehetett „köszönni”, így a banda az új albumos Snuff után levonult a színpadról. Ezután a már esőben ázó kontrollokat behúzták védettebb helyre, hogy még visszatérhessen a banda az örök záró Angel of Death-el.

Magánvélemény: az Ölő Hegyalja Fesztiválos fellépése utcahossznyival überelte az áprilisi pesti koncertet!




Egy Slayer koncert után őszintén szólva már semmi sem érdekelt, de 1-2 sör után újult erőre kapva úgy döntöttünk, hogy megnézzük még az AB/CD éjjeli fellépését.

Még sikerült belesasolni a Hétköznapi Csalódások koncertjébe, de ez a fajta punk zene nem a szívem csücske, így inkább nem is minősíteném őket…
Az AC/DC sem a szívem csücske, de az észidiszi egy olyan csapat, amit meg tud hallgatni egyaránt a blues és a grindcore fanatikus is. Így vagyok ezzel én is. Néha jól esik bekapcsolni 1-1 AC/DC albumot, az utolsó Black Ice pedig kimondottan tetszetős lemezre sikeredett.

Egy tribute banda pedig milyen programmal rukkoljon ki egy fesztiválon, ha nem egy klasszikusokkal telepakolt szettel? Amit meg is kaptunk becsülettel. A kiállás és az előadásmód pedig igyekszik 100%-osan visszaadni az ausztrál boogie-srácok által kivitelezett előadásmódot. A magyar Angus Young (Erik) ugyanúgy sulicuccban nyomta, ugrálta, pörögte végig a bulit, mint a példaképe (az elmaradhatatlan sztriptíz sem hiányozhatott). Brian Johnson (Laci) imitátora pedig még a sapkaigazgatásokat is egy az egyben eltanulta mesterétől. A dobos (Viktor) még túl is teljesítette Phil Rudd témáit.

Volt itt Dirty Deeds…, Thunderstruck, Back In Black, Big Gun és a ráadásban, melyet más a fáradtságtól eltikkadtan a sátorhoz vánszorogva hallhattunk, a Highway To Hell.