A két évvel ezelőtti fél lángon égő és a tavaly teljesen elmaradt Művészetek Völgye idén a programfüzetet böngészve úgy tűnik új erőre kapott. Július 23. és augusztus 1. között színes programkínálattal várja a völgy az oda látogatókat. Bár még a régi sokaságot nem érte el a programok mennyisége (és minősége), úgy tűnik annak aki látogatója lesz a fesztiválnak nem kell az unalomtól tartania. A völgyben ugyanis kitüntetett szerepet (Művészetek Hölgye) kapott Palya Bea akinek külön színpad is jutott Kapolcson, ahol egész nap várja programjaival az oda látogatókat. Monostorapátiban ismét találhatunk könnyűzenei színpadot ahol többek között fellép az egy hetes fesztiválon a 30y, a Belmondo, a Kiscsillag és az Irie Maffia is. Taljándörögdön ismét számíthatunk a megszokott osztályfőnöki órákra Szőke Andrással, és természetesen idén is fellép Lajkó Félix, a Szakcsi Gipsy Jazz Band, Váczi Dani és még sokan mások.

A teljes programfüzet letölthető innen.

Életem ötödik Hegyalja Fesztiváljának úgy vágtunk neki a feleségemmel, hogy most az egyszer kibírjuk a négy napot lesz, ami lesz. Nem állítom, hogy zenei felhozatal szempontjából az idei Hegyalja vonzóbb lett volna, mint pl. a tavalyi Machine Head-es, de azért mind az öreg Lemmy-t, mind az Epica-t látni akartam.

 

Tudtuk, hogy a fesztivál első napja előtt egy hónappal még derékig érő víz állt a nagyszínpad helyén, de a szervezők biztosították a táborlakókat, hogy ne parázzanak, mert ennek nyomát sem fogják észrevenni. Ezért volt csalódás a megérkezéskor tapasztalt állapot, miszerint a kijelölt sátorhelyek egy része víz alatt volt. Persze később kiderült, hogy egy nappal korábban röpke fél óra alatt kb. 40 mm csapadék szakadt a területre. Ennek a megmaradt esőnek – bármennyire is szivattyúzták - még három nap múlva is szagoltuk a levét! Bár akinek ez nem tetszett mehetett akár vendégházba is. Tokaj és környéke amúgy is jó infrastruktúrával rendelkezik ezen a téren.

 

Az első koncert amelyet megnéztünk a Lugosi László nevével plusz vonzerőt jelentő Beartice nagyszínpados előadása volt. Ahogy reméltük, egy tuti best of programmal rukkoltak elő Feróék. A Nagyvárosi Farkas és a Ronda lány után meg is jelent Laci bácsi a színpadon. Velem lévő cimborám szerint már ’88-ban idős volt egy kisvárdai klubkoncerten. Azóta se fiatalodott, de azért odatette magát rendesen és három dal (Meditáció, Nem kell, Térden állva) erejéig maradt is a zenekarral.

A zenészek teljesítményei közül Feró fia, Nagy Hunor Attila tetszett a legjobban. Lendületesen és pontosan verte a cájgot. Feró hozta a szokásos bohóckodós stílusát és minden dal előtt volt valamilyen megjegyeznivalója. Az elhangzott dalok közt volt még Piros, Fehér, Zöld, XX. század, Pancsoló Kislány és persze Boldog Szép Napok.

 

Első nap lévén kicsit lazábbra vettük a formát és pálinka/sör mixekkel ütöttük el az időt, így az aznapi fellépők közül már csak a Tankcsapda buliját fogtuk ki (ami sajnálatos mód egyszerre volt a Csík zenekar koncertjével).

 

Lukácsékat már vagy nyolcadik alkalommal látom. Gyakorlatilag ’94 óta bizonyos időközönként ’beléjük futok’. Az idei bulit a tavaly megjelent Minden jót lemezre élezték ki: Köszönet doktor, Mindentől távol (a legnagyobb dal az albumon), Jön majd egy gép, Mire vagy kiváncsi, Csapda vagyunk. Legnagyobb bánatomra a korai punk nóták közül nem hangzott el egy sem - kivéve a Gyűrd össze a lepedőt. Gondolom a tavalyi klubturnén kijátszották magukból a srácok ezt a vonalat. Cseresznyéék rutinból jó koncerteket nyomnak, így ebben nem is lehetett kivetnivalót találni. Nekem a kötelező Ez az a ház, Mennyország Tourist páros nem igazán jön be, de a közönség természetesen nagy örömmel vette ezeket a nótákat. Volt még Sextárgy, Nem ver át, Rio, Fiúk ölébe lányok, Füst és lábdob, valamint a ráadásban a buli méltó lezárásaképp, a rajongók kicsavarásával a Tedd meg a kedvemért.

 

Ezután már egy vágyunk maradt az aznapra. Az alvás. Így elindultunk a sátor felé…

 

Reggel 6-kor aztán erőteljes duc-duc hangokra kellett ébredni, hiszen a Pepsi színpadon 08:00-ig DJ-k csinálták a ’hangulatot’. Kibírhatatlan volt! A probléma az, hogy minden reggel ezzel együtt kellett kelni.

 

Az aznapi Tisza-parti nappali pihenés után délután úgy döntöttünk, hogy felfedezzük végre a fesztivál területét. Itt voltak a Hegyaljás buliknál elengedhetetlen sátrak: Ökohelló, a Pocoló (pihenésre alkalmas), a Visnu sátor, valamint kézműves sátrak és az egyházak sátrai is.

 

Elsőre a Rómeo Vérzik Jim Beam-es (a rock/metal sátor) koncertjét szerettük volna megnézni, de az ott uralkodó hőség miatt hamar leléptünk. Egy nappal később rájöttek a szervezők, hogy két ipari ventilátorral elviselhetőbbé lehet tenni a klímát ezen a helyen. Bocs srácok. Legközelebb találkozunk!

 

A nagyszínpadon a Road fellépését néztük végig. Az a helyzet, hogy nekem nem szívem csücske a groove metal. Tudom, hogy sokan rajonganak értük, valamint a világot jelentő deszkákon nagyon jól helyt tudnak állni és izomból nyomják az egyszerű, nyakleszakító riffeket, de nekem ez nem jön be. (bezzeg a következő napi Watch My Dying…). Annyit tudok, hogy elhangzott az 1000 lépés, a Római Vakáció, az Ákos feldolgozás a Mindenki táncol, valamint a KFT Afrika-ja.

 

Fél nyolcra volt meghirdetve a Deák Bill Blues Band koncertje, amire időben oda is értünk (Jim Beam sátorban még annyi levegő sem volt, mint előtte), csakhogy valamiért nem akart időben elkezdődni az előadás. Nekem úgy jött át, hogy Bill bácsi elégedetlenkedett a hangzás miatt. Fél óra késéssel kezdett a banda.

 

 

Szóval! Bill bácsiék a megfiatalodott Blues Band-el jó hangulatot kreáltak a nagyérdeműnek. Együtt tombolt a fiatal és az idősebb generáció. Nem ismerem a banda munkásságát és az újabb műveket (Hatvan Csapás, A király meséi) sem. Ezekről elhangzott jónéhány szerzemény. De a végén a régi harcostársat – Hobót - is színpadra invitáló, elhangzó nóta a Bye, bye Johnny még engem is bemozgatott.

 

Ezen előzmények után (és persze a programfüzet szerint) Hobo-nak és zenekarának járt a következő fellépő titulus.

A 2009-es Circus Hungaricus-al Hoboék egy olyan albumot tettek le az asztalra, ami szerintem megkoronázza a Fonogram gálán Életmű díjat kapott előadó teljes munkásságát. Egyértelmű, hogy a program gerincét is ez az album adta. Hiába várta a nagyérdemű pl. a Mesél az Erdő-t. Mondanivalóját tekintve is komoly darab a Circus Hungaricus, de a profi hangszeres előadással megspékelve egyszerűen lehengerlő. Elhangzó dalok: Gazember, Késő van már, Cipolla lovag, Madárijesztő, Merlin, Vén marhák.

Sajnos a Deák Bill koncerten történ csúszás miatt Hobónak korábban kellett befejeznie az előadást, mint tervezve volt. Sajnálatos.

Másnap a tokaji Paulay Ede színházban mutatta be Hobo és zenekara a Circus Hungaricus színházi adaptációját. Ha nem a pénteki fellépők, akkor szívesen megnéztem volna ezt az előadást is.

 

A második nap általam legjobban várt produkciója – számomra is meglepő módon - a Kiscsillag előadása volt. De erről majd később írok!

 

 

Péntek – 3. nap.

 

Reggel – techno. Nappal – forróság, tokaji sétával egybekötve. Meleg kaja a kedvenc Bonchidai Csárdánkban. Röpke 500 ft-ért egy akkora adag életmentő leves, hogy bolond, aki nem ezzel gyógyul… Délután 5-ig lazsálás árnyékban.

5:20-tól Ladánybene 27. Nem az én zenei világom, de nagyra becsülöm a zenészek muzikális kvalitásait. Asszony és cimborák táncolnak a 40 fokos színpad előtti téren. Én vízzel hűtöm magam. Egy darabig… Közben lazít a reggae is. Kell egy ház, lenn az óceán partján… Jó lenne ebben a hőségben.

 

Este fél nyolckor találtam magam szemben az aznap legmegfogóbb előadásával. Bocs Motör Head fanok! Amit a Watch My Dying produkált aznap az a különböző hangulatok extrém metalba oltott esszenciája volt brutális és letaglózó előadásmóddal fűszerezve! Szavakkal igazából leírhatatlan. Személy szerint csak a legutóbbi Moebius albumot ismerem az 1999-ben alakult banda munkásságából. Gaobr (Veres Gábor) zseniálisan interpretálja a hol hörgős-károgós, hol dallamos témákat. Komplex gitár és dobtémák precízen előadva szólaltak meg Bori Sándor és Garcia Dávid kezei alatt.

Mint mondtam leírhatatlan az a zsenialítás, amit a Watch My Dying képviselt ezen a fesztiválon. Agydarálás… Grrr! Jimi Hendrix Foxi Lady feldolgozása pedig… Így kell, kérem feldolgozni dalokat! Mondjuk kicsit hiányoltam a Lopott könyveket, de enélkül is a fesztivál egyik legjobb előadását sikerült megnézni.

 

Az Ektomorf előadásából három-négy dalt sikerült megfülelni. Ők egy héttel később 24-én jártak nálunk Kárpátalján első alkalommal így arra tartogattam az energiámat.

 

Pontosan 23:00-kor csapott bele a húrokba az immár 35. éves fennállását ünneplő, Lemmy Kilmister nevével fémjelzett rock and roll brigád – a Motör Head.

A 80-as években „A világ leghangosabb bandája” címet viselő zenekar most sem hazudtolta meg magát. A sok helyen már leírt és minden rockzenehallgató által ismert „We are Motör Head. We play rock and roll!” bemutatkozás után az Iron Fist-el vette kezdetét a másfél órás zúzás! A banda munkásságát is csak nyomokban ismerem így jónéhány dal ismeretlen volt előttem, de a legutóbb Motörizer (Rock Out, The Thousand Names of God) nótáira, valamint a klasszikusokra (Killed By Death – ennek a klippjével ismertem meg anno a csapatot, Ace of Spades, Overkill) azért nagyon sikerült beőrülni.

Egy gitár és egy dobszóló is színesítette a programot, amelyből leginkább a dobolás volt a kiemelkedő. Mickey Dee már a ’80-as években bizonyított King Diamond csapatában, de itt iszonyat amit levágott a cájgján! Mint egy tömzsi Muppeth Show-s dobos (név szerint Animal) verte a cuccot. Öröm volt nézni és hallani!

 

A kötelező ráadások után sodródtunk a tömeggel a Jim Beam sátor felé, ahol már elkezdődött a svéd Meshuggah minden felaprító műsora. Ha valahol kitűnő volt igazán a hangzás, akkor ennek a bandának a buliján tutira! Tisztán szólaltak meg a kegyetlen riffek, röfögött a basszus és földbedöngölt a dob!

Mire odaértünk a sátor már színig megtelt és már csak kívülről volt szerencsénk nézni az előadást. Jens Kidman énekes szuggesztív megjelenése, előadásmódja szerintem a nagyban befolyásolta a koncert hangulatát. Ráadásul két olyan zenészt, mint a dobos Tomas Haake-t és a gitáros Tredrik Thordendal-t egyszer az életben látni kell, hiszen nem egyszerű amit a két csóka leművel a hangszerén.

Úgy éjfél után az emberfia már nem igen vevő a zúzós, fejletépő brutalitásra, de aki ott volt az végletekig kifacsarva távozott a koncertről. Az utoljára, ráadásként előadott Future Breed Machine a maradék energiákat is elszívta a jelenlévőkből, amire már csak egy kiadós alvás adhatott gyógyírt! Persze csak hajnalig, míg a düc-düc-re fel nem nyílottak azok a fránya csipás szemek. Fáradtság ide, vagy oda…

 

Az utolsó nap két meglepetést hozott. Az egyik a Turbo zenekar koncertje, a másik pedig az, hogy éjfélre kirabolták a sátrunkat, ahonnan szerencsére semmi különös értéket nem vittek magukkal a tolvajok, hiszen azokat megfelelő helyen tartottuk. Azért az eszmei érték sajnos elég mérvadó volt.

 

E napon a true heavy metal-é volt a főszerep. Legalábbis ami engem illet. Az Ákos koncert nem nekem szólt, hiába ment át rocksztárba Magyarország egyik legnépszerűbb előadója.

 

A szokásos napközbeni henyélés utáni első koncert az Iron Maidnem előadása volt. A srácok a legprofibb Iron Maiden feldolgozás zenekara Magyarországnak, de az sem kizárt, hogy egész Európának.

A berobbanó Wicker Man-nél ért a meglepetés, miszerint nem Kiss Zolit látom a mikrofonnál, hanem egy másik, tisztára a modernkori Dickinsonra hajazó srácot! Később kiderült, hogy a fiatalember nem más, mint Bozsik Patrik, aki a korai időkben énekelt a Maidnemmel. A setlist-ben vegyesen szerepeltek korai és újabb nóták.

Minden alkalommal örömmel nézek végig Maidnem bulit. Így volt ez most is, hiszen az Iron Maidenen nevelkedtem én is anno a 80-as második felében. A bő félórás program számomra egyértelműen legkedvesebb dala a Powerslave volt. A srácok hajlamosak elővenni 1-1 koncerten az anyabanda által már jóideje nem játszott nótákat is, de ez most nem történt meg. Nem volt pl. Loneliness of the long… Viszont kaptunk Wicker Man-t, Can I Play With Madness-t, Brave New Word-öt, Trooper-t, Number of the Beast-et,  Run To The Hills-t. Jó is volt az…

 

Mivel minden aznap általunk várt előadó ebben a sátorban tolta, ahol a Maidnem, ezért csak a levegőre mentünk kicsit szellőzni a +40 fokba! Majd vissza, hogy az időközben már felállított ventillátorokkal az izzadtságot felszáríttassuk.

 

Kalapács Józsi egy honi metal legenda. Rockénekes, színházi előadó. Viszont nálam a szólólemezei nem jöttek be, a Mítosz kivételével. Bivi nagyon feldobott hangulatban lépett a színpadra melynek el is árulta az okát: aznap született meg ötödik gyermeke – Zselyke Ajsa. Ezúton is gratulálok hozzá a legjobbakat kívánva neki ebben az életben.

A program vegyesen szemezgetett saját és korai Pokolgép nótákból. Sajátok közül számomra a Sólymok fészke a csúcs. A közönség legnagyobb üdvrivalgása pedig a régi Gép daloknál volt a legnagyobb: Gép-induló, Itt és most, Pokoli színjáték, Ítélet helyett.

 

A Kalapács után Paksi Endréék vették át a színpadot az Ossiannal. Tudom, hogy minden fesztiválon ott vannak és rendszeresen turnézzák körbe az országot, de az a helyzet, hogy eddig egy alkalommal, 2001-ben volt szerencsém elcsípni őket nem a legjózanabb állapotomban. Ennek függvényében nagyon vártam a koncertet ami – természetesen – nem is okozott csalódást. Igazi Best Of hangzott el aznap. A fan-okat még az esti órában is tikkasztó meleg sem tudta eltágítani, hogy láthassák a Paksi-team-et.

Vegyesen játszottak újabb és korai nótákat, de az én szívemet a régebbi dalok tudják igazán megdobogtatni: Rock katonái, Magányos angyal, Éjféli lány, Szenvedély, Ítéletnap, Rocker vagyok. Az újak közül a Külvárosi álmok, valamint Brahms: Magyar táncok metal feldolgozását vettem jónéven.

Emlékezetes koncertet adott az Ossian gárdája, de nem szeretnék megint sok évet várni egy újabb bulira!

 

A Depresszio bulija helyett körülnéztünk az általunk eddig, valamilyen nem ismert oknál fogva, hanyagolt Borsodi Malátabárba, ahol egy számomra eddig tök ismeretlen csapat zenélt a kissé kevés fénnyel megtámogatott színpadon. Néhány nóta után derült ki, hogy a Turbo zenekar szánt a deszkákon. Érdekes egyveleget nyújtottak a space/pszichodelikus/slaze rockba hajló témák az agresszívebb, de nem ’core-os hangvitelű nótákkal. Ki kell emelnem a dobosteljesítményt, amit (myspace oldaluk szerint) Delov Jávor követett el. Díszítései, beütései, break-jei zseniálisak! De a banda többi tagja sem vallott szégyent hangszerén. Vígh Dávid ízes, nem virgás, de hangulatos szólói is marasztaló hatással voltak rám.

Az öttagú csapatra leginkább a progresszív rock jelző a jellemző. Épp úgy nem tudnám behatárolni őket, akárcsak a Watch My Dying-ot, mint ahogy a koppintásokat is csak nyomokban lehet felfedezni dalaikban. Kicsit a 70-es évekbe repít a muzsika.

És ez mind semmi, mert a végefelé megkaptuk a P. Mobil Lámpagyár című klasszikusának az átiratát is.

Valahonnan be kell majd szerezni a bemutatkozó albumukat!

 

Az Epica-t tavaly ismertem meg a Design Your Universe lemezzel. Korábban ugyan láttam már klippeket tőlük, de valamiért azok a dalok nem jöttek be.

Le is cövekeltünk a 22:30-as kezdéshez a színpadhoz közel és vártunk. Majd vártunk hozzá kb. még 1 órát, miközben a színpadon alig történt mozgás. Néha elviharzott 1-1 technikus a keverőpult felé majd vissza, de igazából semmi sem történt. A nézők is belefáradtak a várakozásba, így egy részük távozott, míg a maradék, hol az Epica-Epica frázist, hol a Mi a f.sz van!-t üvöltötte. Kiderült, hogy a helyi technikusok bénáztak valamit…

Aztán végre felcsendült az utolsó lemez introja, majd ezt követően A Resign To Surrender. Mondanom sem kell, hogy a tiszta hangzás garantált volt. Fel nem tudom sorolni a dalcímeket, csak annyit tudok mondani, hogy zömében az új lemez dalai voltak a repertoárban, hiszen csak azokat ismertem és az ismert riffek, dallamok úgy magukkal ragadtak, hogy belevetettem magam a szórakozás örömeibe.

Simone kisasszony mind kiállásában, mind vokális teljesítmény terén elragadó volt. Mark Jensen gitáros még a közönség elé is lejött a fotósárokba buzdítani a rajongókat.

Sajnos öt-hat nóta után távoznom kellett legnagyobb sajnálatomra, mert akkorra derült ki, hogy megloptak minket.

Sajnálatos mód nekünk itt ért véget az idei Hegyalja Fesztivál. A Dalriadát – mint kedvenc magyar előadót – nagyon vártam, de a hangulatunk alábbhagyott a történtek miatt.

 

Mindent egybevéve újfent remekül éreztük magunk a Tisza parti fesztiválon és reméljük, hogy a jövőben lesz még szerencsénk jelen lenni ezen a fergeteges eseményen!

 

-feca-

Karrierje 25 éve alatt még egyszer sem adott koncertet Magyarországon a norvég A-ha együttes, most végre pótolták a mulasztásukat, és egy remek show keretében vettek - nem is olyan fájdalmas - búcsút hazai híveiktől. Bár, az 50-en túl is kisfiús arcú énekes, Morten Harket egy itteni TV-csatornának adott mini-interjúban azt ecsetelte, hogy nem igazán tud mit kezdeni a romantikával, csapata július 14-én este ékes tanúbizonyságát tette annak, hogy még mindig mesterien pengetik a szívhúrokat. Megkapó szerelmi vallomások, vagy éppen kesergések, jó adag édesbús romantika - ez a témaválasztás jellemzi az A-ha dalok többségét, amik még mindig könnyeket csalnak a lányok - akarom mondani, asszonyok -, vagy az érzékenyebb lelkületű fiúk - családapák - szemébe. A Budapest Aréna közönsége ugyanis túlnyomórészt a ’80-as évek zenéin, és az NSZK-ból becsempészett BRAVO újságon szocializálódott 30-as korosztályból tevődött ki.

Egy szimfonikus jellegű intro után - a búcsú-turné hangulathoz illeszkedve - az A-ha hattyúdalával (Butterfly, Butterfly) indult a program, melynek Magyarországon volt a világpremierje! Talán ezért sem tudott mit kezdeni az egyébként szépen megkomponált szerzeménnyel a közönség nagy része. Valamikor az Analogue környékén azonban végre kezdett oldódni a publikum, és velük együtt a norvég srácok is. Sorra érkeztek az A-ha kiemelkedő nótái, a címükhöz, témájukhoz illő kivetítésekkel.

A hangulat a The Living Daylights-nál csúcsosodott ki - közönség-énekeltetés, Budapest felirat a kivetítőkön, boldog arcú rajongók integetnek a kameráknak. Innen már gyorsan peregtek az események, mígnem a Cry Wolf-fal zárult a főműsor.

Egy retrospektív fotó-montázs a ráadásblokk előtt - hogy is lett a mosolygós tini-sztárokból szigorú tekintetű, U2-ra és Coldplay-re ható, innovatív pop-csapat -, majd a Poptarisznya slágerlistáját is többször megostromló Hunting High And Low, The Sun Always Shines On TV, Take On Me mesterhármas: a ’80-as évek popzenéjének esszenciája. Morten Harket, Magne Furuholmen, és Pal Waaktar utoljára így együtt a színpadon - jó volt őket végre Budapesten is látni-hallani! Köszönjük az élményt, fiúk!

Š Janurik János