Egy hónappal a zseniális Death To All buli után újból Budapestre utaztam, hogy immár harmadik alkalommal is megnézzem a ’90-es években szívemhez nőtt New York-i progmetal isteneket. A bandát legutóbb 12 évvel ez előtt láttam, így aztán mondanom sem kell, hogy mennyire vágytam már egy újabb találkozásra. A „Six Degrees…” lemezzel bezárólag imádom a csapat munkásságát, de a 2002-es anyag után is írtak remek dalokat, viszont teljes albumnyi anyagot nem tudtam megszeretni tőlük azóta sem. A népszerűségük szerencsére nem csökken, így lehet, hogy velem van a gond etéren…

A Budapest Parkban másodszor fordulok meg, de már a tavalyi Anthrax bulin is megtetszett a hely (nem az árakról beszélek). Maga az Álomszínház saját fény- és hangtechnikával turnézik a „An Evening With Dream Theater” elnevezésű legfrissebb háromórás programjával, ami alapján borítékolható volt, hogy mind a hang, mind a látvány a lehető legjobb minőségben árad majd felénk. Eléggé össze lett matekelve ez a háromórás sett, ugyanis a szervezőknek sikerült a 22:00-kor érvénybe lépő csendszabályt (véleményem róla ITT) egy órával meghosszabbítani, így a kezdés 19:45-re lett belőve, és ettől nem is tért el a gárda.

Három dal erejéig kaptunk engedélyt a fotózásra, ebből az első „dal” az új album instrumentális nyitója, a „False Awakening Suite” volt, mely samplerről szólt, így a csapat ki sem vonult, mi meg „lőttük” addig a publikumot. Azt a publikumot, mely eléggé vegyes képet mutatott kor szerinti bontást tekintve. Ugyanis épp úgy láthattunk közöttük (az első sorok zöme) 18-30 éveseket, mint a mjuzikot a háttérből - ki headbangelve, ki szolidan egyhelyben állva és bólogatva - sasoló 30-40 év körülieket. Ez is azt mutatja, hogy a Dream Theater minden albumával megtalálja az új rajongókat, aminek csakis örülhetünk mi, öreg fanok, hiszen a banda ezzel együtt él és virul. Másodikként az új album klipes dalával, a „The Enemy Inside”-dal robbantak be Petrucciék, amit a „Black Clouds…” lemez „The Shattered Fortress”-sze követett.

A korai kezdésnek „köszönhetően” a fénytechnika még nem igazán érvényesült, ami azok fényében szomorú, hogy láttuk milyen az sötétben… A hangzás nekem picit halk volt, de ettől függetlenül a keverő előtt szép tisztán szól minden. Aztán a ráadásban toltak egy kis volumét a klasszikus „Scenes…”-es dalokra.

Az első meglepetés a „Trial of Tears” képében érkezett, amit, akárcsak a „Once In a Lifetime” lemezen, Petrucci hangulatos gityózása vezetett fel. A háttérben majd egyhuzamban futó, minden dalhoz külön készített vetítés ezidáig is rendben volt, de ennél a dalnál adta az addigi legnagyobb pluszt. A „..Welcome To The Wasteland…” szövegrésznél bemutatott sivár, fekete-fehér képek igazán borzongatók voltak. A dal meg a csillagos ötös a teljes diszkográfiát tekintve is. Döbbenet1.

Az „Enigma Machine” középrészénél mindenki levonult a színpadról, csak Mike Mangini maradt a dobcucca mögött és tolt egy pár perces dobszólót, amiből pont elég volt annyi, amennyi elhangzott. Apropó Mike, és a zenészek… Ő volt az a fickó, aki ábrázatán a legtöbbször tanyázott mosoly. A többiek közül egyedül Jordan Rudess volt az, aki rendszeresen el-elvigyorogta magát, de néha Petrucci is bevigyorgott a közönség közé. OK, korábban sem voltak az a szélesmosolyú társaság, így ezt nem lehet a szemükre vetni. Csak én szeretem azt látni egy zenészen, hogy állati jól érzi magát, és nem csak dolgozik. (Lásd: Iron Maiden). Félreértés ne essék, ez egy teljesen szubjektív dolog, de ettől még minden pöpecül működött: JohnPetrucci virgázott, Pink Floyd-ozott, sírt a kezében a hangszer, ahogy szokott, John Myung, akin kicsit látszik az öregedés, ujjai szüntelenül rótták a griffen a centiket, Rudess, akárki, akárhogy fanyalogjon rá, remek zenész, és a kütyüivel együtt is nagyon bírom amit csinál. Teszem hozzá: szólóban is. James LaBrie-vel nem tudom mi történt az elmúlt években. Én azt gyanítom, hogy új management-je lehet a bandának és azoknak volt pár kikötése, mint pl. fogyjon le. Pár éve a DVD-ken még eléggé testes formában volt látható, míg most, leadva jópár kilót, visszazsugorodott a régebbi énjéhez, így a kiállása már sokkal jobb volt, mint az említett videókon. De az, hogy a hangja is ennyit javuljon… Ok, tudok a ’90-es években eljött betegségéről, amit egy ételmérgezés okozott, és arról is, hogy az utóbbi években sokat fejlődött, de engem teljesen meglepett (kellemesen), hogy minden hangja a helyén volt. Megjegyzés: Petrucci sokszor szépen segítette őt a vokálokkal, amik sokat dobtak az összképen.

A csapatból a szemem legtöbbször mégis Mike Mangini vonzotta legtöbbször. Öröm volt nézni a játékát (egyedül a „Finally Free”-t láttam volna szívesebben Portnoy-jal…). A fene sem érti, hogy azokat a felülre aggatott tamokat, hogyan tudja elérni ez a kis ember, úgy, hogy közben még grimaszol, vigyorog, összekacsint a zenésztársakkal, meg a közönséget is hergeli? :) Nem, nem hiányzik a másik Mike az újabb kori Dream Theater-ből. Részemről a válasz megszületett erre a kérdésre.

A csapatból a kedvencem egyértelműen John Petrucci gitáros, aki játéka előtt azóta leborulok, hogy első ízben hallgattam meg az „Awake”-t 1994-ben. A fickó azóta testesedett, izmosodott rendesen, de kiállását tekintve talán most a legállatabb. Szerencsére nem mondott le arról a jó szokásáról, hogy időközönként kinéz magának egy-egy valakit a közönség közül és arra grimaszol nagyokat, vagy éppen énekel vele. Nagyon jó dolog ez! 2000-ben magam is megtapasztaltam…

A program első felét az „Along For The Ride” és a „Breaking All Illusions” zárta, melyek közül az utóbbira elég szépen rámozdult a tömeg (fogalmam sincs mennyien lehettünk, de a fix, hogy többen, mint a tavalyi Anthax-en). Ami zseniális húzása volt a bandának, hogy a 15 perces pihenő közben sem hagyták Színház nélkül a nézőket, hanem a kivetítőn egy jól összerakott videó futott, melyben DT akció figurákat mutattak be (LaBrie ásó alakú mikrofonján egyhangúlag röhögött az a párezer ember) keverve a YouTube-ról származó DT feldolgozásokkal.

Aztán a videó vége felé, míg mindenki a kivetítőt bámulta, visszatért a Banda és belecsaptak az „Awake” lemez B-oldalába. Mit lehet mondani arra, amikor azokat a dalokat hallom élőben melyeket tuti magammal vinnék arra a bizonyos lakatlan szigetre, ha választanom lehetne, hogy miket vihetek. „Mirror” - súly; „Lie” - súly2; „Lifting Shadows Of A Dream” - lebegés (Döbbenet2), zseniális vetítéssel, és mivel már beesteledett, csodás fényekkel; „Scarred” - borzongás (Döbbenet3), olyan színösszetételű és hangulatú képekkel a háttérben, amiket a Napalm Death is előszeretettel használ + az instrumentális résznél térdre borulás; „Space-Dye West” - kicsit leültető, de számomra zseniális alkotás, Kevin Moore hattyúdala, a maga szomorú szépségével.

A fények… Komolyan mondom, hogy még sosem voltam olyan koncerten ahol ennyire SZÉPEK lettek volna a fények. Csodás színekben pompázott a színpad és a háttérvászon is ezekkel a színekkel együtt érvényesült igazán. Alulról, fentről, hátulról, előröl - mindenhonnan érkeztek a fénypázmák, melyek hol a tagokat, hol csak hangszereiket világították meg, hol pedig a hangulat képzésében okoztak komoly szerepet. Le a kalappal!

Az „Awake” suite után még lazán letolták a magukról elnevezett album zárótételét, a laza 22 perces „Illumination Theory”-t, melyen középrészében a zenészek „leléptek” és a zene sampler-ről ment, de olyan sziporkázó vetítés mellett, hogy tátva maradt mindenki szája. Megjegyzés: én még mindig a régi, 2000-től meglévő unalmas vetítésekre emlékeztem, ezért vagyok ennyire letaglózva attól, amit láttam. A különbség óriási.

A dal után a zenekar becsületesen elköszönt, hálálkodott egy sort, majd levonult. Ez után jött a szokásos színjáték: füttykoncert, bekiabálások, ollézások, majd felcsendültek az „Overture 1928” dallamai, miközben a kivetítőn is 1928-ig szaladt vissza a számláló 2014-ről. Négy szerzemény hangzott el másodszámú kedvencemről, a „Scenes From A Memory”-ról. Mit is mondhatnék erre? DöbbenetX. „Strange Deja-Vu” - jajj, de hiányzott az azt követő, kedvenc szólómmal felvértezett Through my words/Fatal tragedy kettős… A „The Dance of Eternity” közben mindenki döbbenten figyelte azt a varázslást, ami „odafenn” történik. Szerintem ez mai napig a legelvetemültebb Dream Theater darab, mármint virtuozitás terén, és látszott, hogy a srácok még mindig ugyanúgy odakoncentrálnak, mint a 15 évvel ezelőtti előadásokon. Ezt követően jött a buli zárója, a fantasztikus „Finally Free”… Az ismert dallamokat és a szöveget már az „Awake”-s szerzeményeknél együtt énekeltük LaBrie-vel, de itt a lassú betétnél hallatszott igazán, hogy a közönség java ismeri ezt a progmetal klasszikust. Majd ez után jött megint a hajbókolás, az integetés, a pengetődobálás (Rudess ilyenkor dobálhatna pl. elhasznált fekete és fehér billentyűket :)), meghajlás, elköszönés, és a vissza nem térés… Én pedig azonnal a kijárat felé vettem az irányt, ugyanis sietni kellett, nehogy az utolsó vonatjáratról lemaradjak.

Utólag egy dolog az, amit sajnálok, de megértem, hogy ebben a minden percében előre megtervezett programba nem fért bele. Ez pedig egy kis spontaneitás, egy kis játékosság, egy kis improvizáció, ha érted mire gondolok… De hogyanis kérhetnék ilyesmit, amikor a profizmus ott áll a mérleg másik oldalán és húzza le azt teljes erőből? Eszemben sincs fanyalogni egy olyan 3 órás koncert után, amikor Héri Attilával (lást: Ezüst-Patak zenekar) úgy néztünk össze, hogy ebből még simán elmenne ugyanennyi. Pl. néhány dal az "Images And Words"-ről, vagy a "Change of Seasons", esetleg az "Octavarium"... 

Másik kedvencem, a Slayer legutóbb nem adta már meg azt, amit várnék tőle - lehet, hogy ez az én hibám is. Viszont a Dream Theater izmosabb, mint eddig bármikor. Bátran ajánlom őket azon régi rajongóknak is, akik az utóbbi időben fújjolnak rájuk: srácok, adjatok nekik esélyt, és sasoljátok meg ezt az öt srácot élőben, ugyanis a zenei kvalitásokon kívül eddig sosem tapasztalt látványt is kaptok az előadás részként. Én szóltam…

-feca-